A szamár az egyetlen nagyemlős, amelyet időszámítás előtt négyezer évvel Afrikában háziasítottak. Feltételezések szerint a vadszamaraknak mind a három ismert alfaja – núbiai, szomáliai, atlaszi vadszamár – részt vett a háziszamár kialakulásában. Sokáig kizárólag Afrika északi területén és a Földközi-tenger partvidékén élő népek teherhordó háziállata volt, majd gyorsan elterjedt az Arab félszigeten, Kis-Ázsiában, majd Európa mediterrán országaiban. Az időszámítás utáni első századokban, elsősorban a római birodalom terjeszkedésével jutott el Európa többi, északabbra fekvő országába, így hazánk területére is. A római kori állomány genetikai folyamatosságát joggal feltételezhetjük. A jelenlegi hazai állományt így egymással rokonságban álló, évszázadok során kialakult helyi populációnak tekinthetjük, noha a honfoglalás korát és a későbbi századokat érintő ásatásokból nem került elő szamárcsont, de Zamárdi helynév a szamár meglétét tanúsítja.

Gazdasági szerepe a Kárpát-medencében nem volt jelentős. A köztudat szerint a szamár a szegény emberek állata volt, de a régebbi statisztikai adatok szerint az állomány harmadát-felét a nagyobb földbirtokon tartották, ahol a majorsági belső szállításokat és a juhászatokat szolgálta ki. A szamár használata a juhászatban a XVII-XVIII. századtól követhető nyomon, és főleg a Duna jobb partjának, valamint a Duna-Tisza közének juhászai használták előszeretettel hátas, málhás és igás állatként. A II. világháború után főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állatta lett, míg napjainkban hobbi állatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként!

Magyarország állományának legnagyobb része közepes termetű (110-130 cm marmagasság), de előfordulnak a kis (110 cm alatti) és nagy (130 cm feletti) termetű egyedek. A magyar parlagi szamár legértékesebb tulajdonságai a szilárd szervezet, a betegségekkel szembeni ellenálló képesség, az igénytelenség, a szívósság, békés természet, munkabírás és sokoldalú használhatóság, a hosszú élettartam. Vérmérséklete nyugodt, jóindulatú és tanulékony, de idomításkor különös figyelmet érdemel, mert könnyen egy életre elronthatjuk. A jól idomított szamár még egy gyereknek is engedelmeskedik!
A magyar parlagi szamár gyakori küllemi hibái az aránytalan test, a durva, nagy fej, vékony csontozat, hosszú és hajlott hát, fedeles és izomszegény far, kötött és rövid lépés.
A magyar parlagi szamár színe lehet egérszürke, barna, fekete. Jellegzetes jegye a szíjaltság és a vállkereszt, a lábakon pedig az esetenkénti haránt irányú zebroid csíkok. Mindegyik színváltozatban gyakori a világos hasalj (fecskehas). Spontán mutációként eseteként pigmentszegény (leucizmus), fehér szőrű és rózsaszín bőrű, viaszolt patájú egyed születik. Ezek az egyedek csak részleges albinók, mert a szemük világoskék (csókaszem).

Korábban Magyarországon a szamártenyésztéssel semmilyen állami vagy társadalmi szervezett nem foglalkozott. Kivétel volt Mezőhegyes, ahol az Állami Ménesbirtokon a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig a tenyészcél az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása volt. Ennek érdekében olasz import szamárménekkel nemesítették az a céltudatosan szelektált állományukat. A faj fenntartására, a Magyarországon levő állomány fajtaként való elismertetésére és az 1993. CXIV. állattenyésztési törvényben előírtak szerinti tenyésztés szervezésére 2002-ben alakult meg a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesülete. Tagjainak száma évről-évre növekszik. Az Egyesület a fajta 2004-ben történt elismertetése után kezdte meg a törzskönyvezési munkát. Ennek a munkának az alapja, az egyedi azonosítással ellátott egyedek tenyészbírálata, melyet az Egyesület évente 3-4 alkalommal szervez meg. Az országban négyezer körüli egyed található, számuk inkább stagnák. Örvendetes a hobbiból tartott szamarak számának növekedése, különösen a tanyai lakóházak tulajdonosainak körében.